Őrség

Vas megye délnyugati sarkában található hazánk egyik legszebb, erdőkkel, ligetekkel szabdalt tájegysége, az Őrség. Nevét a honfoglaló magyarok által idetelepített őrállókról kapta. A tájban fellelhető természeti, néprajzi és kultúrtörténeti értékekre 2002. március 1-jétől az Őrségi Nemzeti Park Igazgatósága ügyel. Az Őrségi Nemzeti Parkhoz az Őrség, a Vendvidék, a Rába folyó szabályozatlan völgye, a Belső-Őrség, és Szentgyörgyvölgy környéke tartozik. Összesen 44 település határát öleli fel, közel 44 000 ha-on, melyből 3086 hektár fokozottan védett. A nemzeti park egész területe az európai uniós közösségi védelem alatt álló Natura 2000-es terület. Az Őrség egyedülálló értékeit képviselik a dombok és a patakok által vájt völgyek, lomb- és fenyőerdők, üde kaszálók, jégkorszaki maradványnövényeket őrző láprétek, tisztavízű patakok és források, a megőrzött népi hagyományok, szokások és az önellátó parasztgazdálkodás mai napig tartó művelése. A nemzeti park szívesen nyújt segítséget azoknak, akik fel kívánják fedezni ezt a vadregényes tájat. A túrázóknak számos tanösvény, program és szakvezetés áll rendelkezésére.

 

A vidéket három folyó, a Zala (Szala), ami
Szalafőtől északra ered és középen szeli át
az őrségi tájat, a Murába torkolló Kerka és
az északon húzódó szabályozatlan vadvízi
folyó, a Rába uralja. A magas évi
csapadékmennyiségnek köszönhetően
területet behálózzák a patakok és források.

 

A dombok a földtörténeti neogén időszakban keletkeztek, anyagukat az Alpokban eredő vízfolyások szállították. A dombhátakat védte az ún. Rábán túli kavicstakaró, ám ahol az erózió mégis sikeresen pusztította a felszínt, mély völgyek alakultak ki. A völgyekben öntéstalaj, a dombhátakon nehezen művelhető barna erdőtalaj az uralkodó.

 

Az Őrség éghajlata viszonylag hűvös, csapadékos. Az évi középhőmérséklet 9-10 °C, a hőingás kicsi, ahogyan a napsütéses órák száma is kevés. Az évi csapadékmennyiség 800-850 mm, ami az országos átlaghoz képest magas.

 

A terület 63%-át erdők borítják, ami az országos átlag 3,5-szerese.  A térség legjellemzőbb erdőtársulásai a lombelegyes erdei fenyvesek, melyek jellegzetes növényei a korpafüvek, a körtikék és a boróka.  Gyakoriak még a nyíres csarabos fenyérek, melyek színes törpecserjéi közé tartozik a henye boroszlán és a közönséges csarab. Ezekhez a társulásokhoz tartozik az itt élő legnagyobb lepkefaj, a nagy nyárfalepke is.

 

A fenyvesek mellet megtalálhatóak
még a gyertyános tölgy és bükk erdők is.
E társulások ritka tavaszi növényei a
tavaszi tőzike és a kakasmandikó.
Ősszel ugyanezen erdők alját erdei
ciklámen borítja.

 

Az állatvilág is rendkívül változatos, hazánk legnépesebb lepkefaunája él itt, az erdőben kirándulva gyakran találkozhatunk méteres hangyabolyokkal. A madarak közül a magas hegységi és északi elterjedésű fajok jellemzőek, melyek költenek is a területen, például a királykák, süvöltők és keresztcsőrűek. A vidék értékes madarai még a haris, a darázsölyv, a kék galamb, háborítatlan erdők mélyén fészkel a fekete gólya és a réti sas.

 

A források környékén találkozhatunk foltos szalamandrával, az erdei pocsolyákban sárgahasú unka és alpesi gőte él. Öreg fatuskókat felfordítva lábatlan gyíkra akad az ember. Egyéb hüllők még a vízi sikló, erdei sikló és a rézsikló.

 

A kisemlősök közül gyakori a csalitjáró pocok
és a pirókegér. Az alkonyi órákban
találkozhatunk menyéttel, hermelinnel,
nyesttel, nyuszttal és keleti sünnel is.
Az őz, szarvas, vaddisznó és róka általános
elterjedt, egyre gyakoribb az aranysakál.
A területen kevés számú borz is él.

 

A sok csapadéknak köszönhetően az ország egyik gombákban leggazdagabb területe, többek között találhatunk ízletes vargányát, sárga rókagombát (a helyiek „nyulica gombának” nevezik), galambgombákat, ízletes rizikét („fenyalla”, mivel erdei fenyő alatt terem), sötét trombitagombát („fekete gomba”).

A patakokat kísérő égerligetekben felbukkan az osztrák zergevirág, az európai zergeboglárka és a struccpáfrány. A dombok közti völgyeket átszelő patakok mentén kialakult tőzegmohás lápok és láprétek növényei között számos reliktumfajt találunk. Jellegzetes növények pl. a réti kakukktorma, kékperje, sárgaliliom, szibériai nőszirom, kockásliliom, mocsári gólyahír, kígyógyökerű keserűfű, fekete nadálytő, kornistárnics és tőzegeper. Országosan itt és Vendvidéken van a legtöbb tőzegmohás láprét, Őrségben a számuk meghaladja a 40-et. A legismertebb lápréten, a Szőce melletti védett területen pallósor teszi lehetővé a megtekintést.

 

A nedves rétek májusi orchideája a széleslevelű ujjaskosbor, júniusban pedig egy rokonát, a fehér színű kétlevelű sarkvirágot találhatjuk meg. Itt virágzik a buglyos szegfű, a fehér zászpa és bizonyos nőszőfüvek is. Nyár végén és ősz elején a mező enciánkékben és bordóban pompázik az ekkor virágzó kornistárnicstól és őszi vérfűtől, amely a vérfű hangyaboglárka tápnövénye.

 

Az Őrségi Nemzeti Park tiszta vízű vízfolyásaiban nagy számmal találhatóak ritka tegzes-, kérész- és álkérész fajokat. Kiemelkedő érték a karéliai kérész, amely hazánkba csak a Kerca patak mentén él. A Rába folyó és az őrségi és vendvidéki patakok védett ritkasága a dunai ingola. A Rába halfaunájának része a magyar bucó, a német bucó, a selymes durbincs, a sujtásos küsz és a sebes pisztráng. Fokozottan védett emlős a vidra. A Rába kavicszátonyain, szigetein kis lile és billegetőcankó fészkel. A rovarok közül a szitakötők országos védelem alatt állnak.

 

A száraz domboldalak kaszálórétjei az év nagy részében
ezer színben pompáznak. Májusban tömegesen fordul
elő az agárkosbor, kicsit később bontogatja szirmait a
sömörös kosbor. A nyári forróságban figyelhetjük meg
az extravagáns kinézetű rablópille vadászatát. Ősszel
szártalan bábakalács és őszi füzértekercs virágzik.

 

Az Őrségben a fő megélhetési forrást az állattartás jelentette
és jelenti a mai napig. Legjellemzőbb a szarvasmarha tenyésztés,
ált. magyar tarkát tartanak.

 

 

Az Őrség megőrizte sajátos néprajzi kultúráját. Ez az egyetlen olyan tájegysége hazánknak, melynek lakossága a honfoglalás óta egy helyen él. Az egykori királyi kiváltságlevelekben szereplő őrállók nevei azonosak a mai családokéval (pl. Batha, Fölnagy, Zsohár, Galambos, Baksa, stb.). A honfoglaló magyarok, miután elfoglalták Nyugat-Magyarországot, itt húzták meg az országot védelmező gyepűvonalat. Az Árpád-korban megsűrűsödő német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontossá vált a védelem. Az őrállók feladata a határ, a vasérclelőhelyek és a só őrzése és a ló- és marhakereskedelem biztosítása volt. Az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével csökkent az Őrség stratégiai jelentősége, a határvédők korábbi szabadságjogai lassan megszűntek. A trianoni békeszerződés kettészakította az Őrséget. A diktátum ellen egyedül a szomoróciak mertek lázadni.

 

A domborzati viszonyok, a völgyekben összegyűlő csapadék és a védelmi szempontok együttesen alakították ki az itteni jellegzetes településszerkezetet. Az egykori őrállók dombok tetején, erdőirtásokon települtek le. Ezek a néhány házból, gazdasági épületből, udvarokból álló egységek lettek a szerek, melyek nevüket az ott élő család nevéről (Baksaszer, Siskaszer), a természeti viszonyokról (Alsószer, Keletiszer), vagy egy helyi jellegzetességről (Templomszer) kapták. A szerek együttesen alkottak egy közösséget, a kisebbek 2-4 szerből, a nagyobbak 7-8 szerből álltak. Ennek a településszerkezeti formának a nehéz megközelíthetőség, elszigeteltség volt a sajátossága, a szerek több száz méterre voltak egymástól dűlőutakkal összekötve. A legősibb állapotban megmaradt szeres település Szalafő, melynek részét képezi Pityerszeren az Őrségi Népi Műemlékegyüttes.

 

Az Őrség területen nem volt jellemző
a kővárak építése, szerepüket az
alapjaiban Árpád-kori, erődszerű
templomok vették át. Legjelentősebb
képviselői a veleméri, őriszentpéteri
és hegyhátszentjakabi templom.
A protestantizmus emlékei a népi
faépítészet remekei az ún.
szoknyás haranglábak, mit például
a pankaszi vagy kercaszomori harangláb.

 

A 19. század vége felé a fát felváltotta a jó minőségű, helyi készítésű tégla és cserép. Az ilyen házak legjellegzetesebb építészi eleme a rövid, kiugró, oszlopos előtornác, az ún. kódisállás, ahol a régi idők vándorai, „kódisai” megpihenhettek.

Az őrségi emberek évszázadok alatt formázták a vidéket kisparcellás gazdálkodásukkal, tájba simuló épületeikkel megőrizve és védve a természetet és annak változatosságát. A földművelésre a bakhátas szántás volt jellemző, bakhátakat alakítottak ki a termőréteg összehúzásával, a lefolyó víz pedig a talaj agyagát mosta. A házaik körül, a laposabb részeken elhelyezett szántókon rozst, zabot, kölest, hajdinát, tökféléket termesztettek. A tökfélék magjából olajt ütöttek, mely a hely kuriózumának számít. Néhány család még most is a hagyományos módszerek alapján űzi az olajsajtolás művészetét.

 

A domboldalak gyönyörű kaszáló-gyümölcsösöknek adnak otthont, ahol őshonos őrségi és magyar fajokat, mint pl. a csörgőalmát, fehér pogácsaalmát, sózó körtét, stb. termesztenek. Az őshonos fajták megismertetését és népszerűsítését szolgálja a Tündérkertek mozgalom.  A gyümölcsöket aszalják, lekvárt vagy pálinkát főznek belőlük. A völgytalpakban az összegyűlő vizek hatására dúsfüvű kaszálórétek alakultak ki, ezeket évente kétszer, május és augusztus végén kaszálták.

 

Kiemelkedő gazdasági ág az erdőgazdálkodás, minden őrségi gazda rendelkezett egy kis erdővel, amit nagy körültekintéssel, szükségleteinek megfelelően, szálalva kezelt. A hagyományos építőanyag a 19. századig a fa volt. A házakat egymásra fektetett gerendákból építették, melyeket a falak találkozásánál keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztettek össze. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül szalmatörekes sározással tapasztottak, amit meszeltek, illetve az alsó részen kormozott mésszel vagy agyaggal kenték be. A tetőt rozsszalmával (zsúppal) fedték. A házban a konyha volt az élet központja, a helységek vonalas elrendezésűek (szoba, konyha, kamra, ólak) voltak. A boronaházas építészet reneszánszát éli, népszerű a vendégházak és a városból felköltözöttek között. Gyakoriak az L alakú, ún. nevezett hajlított házak, ahol a lakóépület végében, arra merőlegesen helyezkedik el a gazdasági épület.
A legjellegzetesebb háztípus azonban az ún.
kerített ház, ahol a lakórész, az ólak és az
istálló U alakban közös tető alatt kapcsolódik
össze. Külön említést érdemelnek a falazott
téglapilléreken (lábakon) álló, deszkázott falú
lábaspajták, amelyek még sok portán megtalálhatók.
A házakhoz gyakran önálló kamraépületek,
kástuk tartoztak. Jellegzetes portai épületek az apró
méhesek, amikben a kasokat tartották.
A paraszti életben az emberek a használati
tárgyaik nagy részét maguk készítették.
A népi mesterségek közül kiemelkedik a
fazekasság, amely a hely természeti adottsága-
iból, agyagos talajából következik. A köcsögök,
tálak, lábasok hagyományos őrségi színű
mázakkal, sötétzölddel és barnával készültek.
A legismertebb fazekas falvak Magyarszombatfa
és Gödörháza, sok család napjainkban is viszi
tovább a mesterség évtizedes hagyományait
és titkait. A fazekasság mellett gyakori mesterség
volt még az asztalosság és a kosárfonás is.
A kosarakat, tárolóedényeket fűzfavesszőből, vagy
rozsszalmából, ún. nevezett kópic kötéssel készítették.

 

Az Őrségben számos rendezvényt is szerveznek, minden évben tartanak Fazekasnapot, július közepén a Völgyhídi vásár kerül megrendezésre, rengeteg érdeklődőt vonz a szerek és porták fesztiválja, a Hétrétország, ahogyan a „…természetesen Őrség” is nagy népszerűségnek örvend, és elképzelhetetlen lenne az ősz az Őrségi Nemzetközi Tökfesztivál nélkül.

 

Az „Őrség dalos madarának” nevezik
Vörös Nettit, Szalafő híres szülöttét.
Netti néni mindenhez kiválóan értett,
amire egy falusi gazdaságban szükség volt.
Sütött, főzött, szőtt, font, kézimunkázott,
varrt, és folyvást énekelt. Az 1960-as évektől
országosan is ismertté vált. Vikár László
számos őrségi népdalt gyűjtött tőle a
Magyar Tudományos Akadémia Népzene-
kutató csoportja számára.

Források:
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C5%90rs%C3%A9g#%C3%81llatvil%C3%A1ga
http://www.tavihaz.tuti.hu/files/programajanlo_2010.pdf
az Őrségi Nemzeti Park térképe
a Batha-Porta prospektusa az Őrségi magolajokról
az Őrségi Nemzeti Park prospektusa
Az őrségi és vendvidéki népi építészetről

Ha nëm kapok vësárnapra szeretőt:

Ha nëm kapok vësárnapra szeretőt,
Fëlszántom a szalafëi temetőt.
Istenëm, adj esőt! A lovamnak legelőt,
Magamnak mëg igaz szívű szeretőt!

Befogom a lovamat a kocsiba,
Elviszëm a buzámat a malomba.
Örlik a buzámat, kaszálják a szénámat,
Más öleli az én kedves babámat.

Szalafő, 1970.
Gyűjtő: Békefi Antal

 

Az őrségiek számára fontos a magyarságtudat, számos csoport és alapítvány ápol és őriz magyar hagyományokat, ilyen például az Őrállók alapítvány, akik rendezvények és kulturális estek szervezése mellett katonai hagyományőrző és kézműves értékmentő gyerektáborokat tart.

 

Major Emma, 2018. március